2016. április 29., péntek

Mi leszel ha nagy leszel?

„Amerikából jöttem, mesterségem címere…” 
Dereng valami? Biztosan! Nekem gyerekkorom egyik közkedvelt játéka volt. Azt továbbra sem értem, hogy miért mindig pont Amerikából kellett jönnünk, de talán ez nem is lényeges. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a barátnőimmel mindig a szőnyegre csücsültünk egy kört formálva és nagy csodálkozó szemekkel találgattuk, hogy vajon az éppen szerepben lévő színészpalánták milyen foglalkozást próbálnak nekünk elmutogatni. Színésznő? Cukrász? Énekesnő? Modell? Bármik lehettünk, csupán a képzelet szabhatott határokat. 


Sokan elfelejtik milyen is volt gyereknek lenni és ezzel együtt a szőnyeg alá söprik a vágyaikat, álmaikat, mondván: „Úgysem sikerülne.” Én eltettem egy marékkal gyermeki képzelőerőmből és megfogadtam, hogy sosem engedem el, ahogyan az alábbi gondolatot sem: „A lehetetlen nem létezik!”
A mai napig emlékszem, amikor tizenegy évesen először végignéztem egy szépségkirálynő választást a televízióban. Teljesen odáig voltam. A fények, a színpad, a mosoly, a boldog pillanatok… Aznap azzal a gondolattal hajtottam álomra a fejem, hogy „Egyszer én is ott fogok állni!”



„Mi leszel, ha nagy leszel?”
A kérdés, melyet minden gyermek többet hall, mint a saját nevét. Nekem erre mindig csupán annyi volt a válaszom kuncogva – felnőtt – majd szaladtam vissza az iskolapadba. Egészen a középiskoláig a zene foglalkoztatott –bár még most sem áll távol tőlem -, énekeltem és hegedültem. Gimnazistaként a mikrofont tánccipőre cseréltem, az egyetemen pedig szorgalmasan tanultam, hogy bezsebeljem a kiváló minősítésű kommunikációs diplomámat. Nos, igen… különféle vizeken eveztem, azonban szerintem sosem tudhatjuk meg kik lehetnénk, hogyha nem ragadjuk meg az utunkba kínálkozó lehetőségeket.

Hiszem, hogy mindig kell egy cél, ami a szemünk előtt lebeg, s mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy elérjük azt. Én ismét kitűztem magam elé egyet. Kövessetek és hamarosan nektek is elárulom, hogy: Amerikából jöttem, mesterségem címere...