2016. március 8., kedd

Vigyázat, lőnek

Kit zavar, hogy kócos vagyok? Vagy hogy hiányzik egy-két fogam elől? Széles vigyor, pontosan bele a kamerába, és már repülhet is az a a bizonyos kismadár….gyermekként még csak egy izgalmas játék volt a  fotózás, és a rosszul sikerült képek maximum a családi albumot gazdagították. Ám amikor először kellett profi fotós kamerája elé állnom, teljesen zavarba jöttem: mégis hogy lehetnék természetes egy mesterséges helyzetben?! Visszanézem a kontroll kamerán: jaj! Hé, emberek, ez a buta vigyor nem én vagyok!
Kármán Dalma vagyok, szépségkirálynő. De tegnap még éppolyan hétköznapi lány voltam, mint Te!

Nincs mese, le kellett lazítanom, különben a világ legjobb fotósa sem tudta volna kihozni belőlem a maximumot. Persze, könnyű ezt elhatározni, de amikor ott álltam, és tudtam, hogy minden mozdulatomat figyelik, megint csak jött a lámpaláz. De aztán jött a megoldás.
Játszunk tovább!
Színjátékot csináltam az egészből. Használtam a frizurát, a minket, az adott ruhát és ezek mind segítettek az átlényegülésben. Persze az sem mindegy, hogy ki a fotós: a közvetlen, oldott hangulat ilyenkor sokat segít.
Nem akarok begyakorolni egy csini mosolyt, hogy aztán mindig, ha kamera elé kerülök, pózba vágjam magam. Hisz ennél remekebb alkalom nem is kell ahhoz, hogy egy időre azzá váljak, aki csak lenni akarok: csintalan, vagy végzet asszonya: határ csak az én képzeletem! Na, és persze a fotósé.
Megáll az idő
Mostanában már izgatottan várom a fotózásokat. Előkészületekkel együtt ilyenkor simán elmegy egy nap, és közben semmi lazsálás, de minden percét imádom!
A legjobb pedig az, hogy ilyenkor rengeteg érdekes embert ismerek meg: a fodrász, a sminkes és a ruhatervező mind fontos része a gépezetnek. Míg formába hoznak, rengeteg hasznos tanáccsal látnak el, amit később kamatoztathatok olyankor is, amikor egyedül szépítkezem.
És persze ott van a fotós. Lehet a legádázabb ellenséged, vagy a legjobb barátod, ha akarod. Ha hagyod.
Szeretem azokat, akik meg akarnak ismerni. Akik figyelnek és arra ösztönöznek, hogy újabb és újabb arcomat mutassam meg. Egymásra hangolódunk, az instrukciók egyre rövidebbek, aztán már szinte szavak nélkül is értjük egymást. Megáll az idő, a pillanatok gyors egymásutánban torlódnak. Amikor vége van, egy darabig még zökkenek vissza a valóságba.
És jön a várakozás, amíg a fotós végül kiengedi a kezéből a munkáját.
És a végeredmény.
Megnézem a képeket és elmosolyodom: micsoda klassz játék volt!